Újrakezdés…

családunk új tagja, Gata www.emlekekize.hu

Ülök a kedvenc lépcsőmön, előttem a laptop. Ez ugyan már nem ugyanaz a lépcső, mint egykor, viszont akkor jöttem rá, mikor készen lettünk a közel százéves házunk felújításával, hogy G. Úr, az építészünk tervezett nekem egy új kedvenc lépcsőt. Egy olyan lépcsőt széles lépcsőfokokkal,  ahonnan láthatom a bakonyi hegyeket, ahova odasütnek az első napsugarak, és egy tökéletes helyszín a reggeli kávé elfogyasztásához. Pedig G. Úr nem tudhatta, hogy a régi ház bejárati lépcsőjén üldögélve született az Emlékek Íze posztjainak nagy része, ha az időjárás lehetővé tette. Az íráshoz nélkülözhetetlen társam volt Beeper, a pompomfejű uszkár kutyám, és általában valamilyen kreálmány egyenesen a konyhából, ami az éppen aktuális témám volt. 

Ezek mindig nagyon békés és idilli pillanatok voltak, és olyan elemi erővel hiányoztak, amíg nem lakhattunk otthon, hogy szinte fizikai fájdalmat éreztem. Néha csak az agyam hátsó szegletében bukkant elő az emlék, kényelmetlen érzéseket okozva, vagy egyszerűen csak villámcsapás-szerűen belémhasított. Egyik sem volt kellemes. Bejártam a világot, nehezen tudom megszámolni, hogy hány helyen éltem, és sosem gondoltam volna, hogy találok egy olyan szegletet a világban, ahonnan nem szeretnék elmenni. Mégis megtörtént. egy egyéves felújítás után újrakezdés a Bakonyi hegyekben www.emlekekize.hu

A beköltözés sokszor tűnt elérhetetlennek annak ellenére, hogy minden szakember a tudása legjavát adta életünk egyik legnagyobb feladatához. Mégis, ahogy az életben sokszor szembesülünk vele: egy vágyott dolog nem akkor történik meg, amikor szeretnénk, hanem amikor eljött az ideje. Vártunk, vágyakoztunk, álmodoztunk, aztán hirtelen elérkezik a pillanat. Egy felfújható kölcsönkapott kempingmatraccal, kerti székekkel és asztallal az ebédlőben és mosdókagylóban elmosogatott poharakkal. 

Természetesen örülök, azonban a várva várt katarzis sokáig várat magára. Teendőkkel el vagyunk látva: takarítani kell, bútort cipelni, dobozokat szortírozni, szekrényt szerelni, fúrni, faragni, csavarozni, festeni. Este hullafáradtan huppanunk rá a matracunkra, illetve inkább csak ereszkedünk, miután megtanultuk, hogy ha egyikünk huppan, a másik pattan.  

A beköltözés- ahogy az építkezés is- egy feladat, és valójában én szeretem a feladatokat. Az hajt és lendületet ad, a probléma az, hogy megállni képtelen vagyok, mert félek, hogy akkor rámzuhan valami üresség, ami nyilvánvalóan egy téves elképzelés, még ha nekem nagyon is valósnak tűnik. Mindenesetre biztos, ami biztos hajszoltam egyik pillanatot a másik után, pipáltam a teendőket a listámon, hogy aztán egy váratlan esemény mindent megváltoztasson.  

A tanítómester szokatlan formában érkezik. Vörös, fekete és fehér, kicsi és nyávogó. Reggel ott van, délután is és este is. Nem bírom a macskákat. Egyáltalán nem. Öntörvényűek, önzőek és követelőzőek. Szerintem. 

Mégis azon kapom magam, hogy pakolás közben leselkedem az ablakon, ott van-e még. Ha nem látom, valami ürügyet találok, hogy kimenjek a kertbe, hogy aztán valamelyik bokorból elém jöjjön azzal a vékony kis, csontsoványra fogyott kölyök testével. Nyávogva és dörgölőzve. Este még mindig ott van. Miután Máriával sötétedéskor megérkezünk egy négyzetméternyi, a kertjéből kiásott oreganóval, Áron azzal fogad, hogy “még mindig itt van Gato.” családunk új tagja, Gata www.emlekekize.hu

“Szóval nevet is adtál neki? (A gato spanyolul cica)”- kérdezem dobogó szívvel, mert Áron ugyannyira nem kedveli a macskákat, mint én. “ Egyébként szerintem lány, szóval akkor Gata.”- teszem hozzá. 

Abban maradunk, ha másnap reggel még ott lesz a kertünkben, akkor maradhat. Addig se simogatás, se étel. Kemény vagyok. Nekem nem kell macska, hogyisne. Majd keresünk neki gazdit. Ezzel a gondolattal fekszem, majd ezt az elhatározást követi életem talán egyik legkitartóbb, legnagyobb vihara egész éjszakán át tartó dörgéssel, villámlással és szakadó esővel. Nyugtalanul alszom, kétóránként felébredek és kerülget valamiféle rosszullét. Fél 8-kor feladom, lesettenkedek az étkezőbe és kinézek a kertbe. Az eső továbbra is szakad rendíthetetlenül. Az étkezőablakunk párkányán a sarokban pedig egy vörös, fekete és fehér, összetekeredett szőrpamacs. 

Elsírom magam. A kérdés el van döntve. 

Két óra múlva az állatorvosnál ülünk:  az én vöröshajú férfim, a vörös foltos cicánk, miközben a vörösesbarna kutyánk otthonról szurkol, mert ő is megkedvelte ezt a meglepően ragaszkodó nyávogó valamit. 

Azóta reggel jó korán kelek, hogy legyen időnk a rituálénkra. Gata a szokott helyen vár, aztán beül az ölembe, simogatom és nézzük egymást. Balról jobbra bújik, jobbról balra, a szemembe néz és összebuksizunk. Aztán összetekeredik kisrókába és dorombolva elalszik. Én pedig nézem a bakonyi hegyeket, csodálom a napsütést, vagy éppen a viharfelhőket, észreveszem a madarakat és hallom a természet hangjait, amit egyébként a rendkívül fontos teendők mellett észre se vettem. Beeper és Gata, otthon www.emlekekize.hu

Furcsa az élet. Van egy idézet, amit Michael Caine mond az apja szerepében Nicolas Cage-nek az Időjós című filmben, és amit először Oddur Thorisson blogposztjában olvastam először. Így szól: “Ahhoz, hogy valami értékeset kapj az életben, áldozatot kell hoznod. A nehezebb út és a helyes út általában egy és ugyanaz. Semmi sem könnyű, ami valamit is ér az életben. A könnyű úton nem jutsz el a felnőtt életbe. “

Ez a gondolat sokszor eszembe jut. Igen, cicával bonyolultabb lesz az élet. Megtartani nem volt könnyű lépés, de ez volt a helyes lépés. A házunk elkészült, de számomra akkor vált otthonná, amikor megoszthattam vele, akinek ugyanannyira volt szüksége rá, mint nekem. családunk új tagja, Gata www.emlekekize.hu

RELATED POSTS

LEAVE A COMMENT

Az Emlékek Íze konyhájából a postafiókodba

error: Copyrighted material by Taste of Memories/Emlékek Íze