Átkelünk, avagy egy szelet téli csodaország a Bakonyból

Szinte hihetletlen, hogy már 9 hónap telt el azóta, hogy kiköltöztünk a kicsi házból és elkezdtük a felújítás hosszú, türelmet, kitartást és legfőképp reményt és hitet igénylő folyamatát. Ha valaki elmondja nekem az elején, hogy ez ilyen sok időt vesz majd igénybe, és ennyi félelemmel, aggodalommal, és feszültséggel kell megküzdenem, akkor a feladat nagysága annyira megrémített volna, hogy bele se vágunk. Az élet azonban bölcs: csak annyi súlyt rak ránk, amennyit el tudunk viselni. Szegény Anyu se gondolta valószínűleg, hogy abból, hogy egy rövid időre beköltözünk a vendégszobájába, szép lassan egyéves együttlakás lesz. Szerencsések vagyunk, mert az együtt töltött idő szeretetben és békében telik, de egyúttal egy folyamatos éberséggel és aggodalommal is jár, hogy Anyunak ne legyünk teher, ne zavarjuk, (aki persze mindig elmondja, hogy nem vagyunk teher és nem zavarjuk) Bibi ne ugasson túl sokat (nagyon igyekszik), és ne hordja be a különös szeretettel kezelt falatokat a szőnyegre. (Anyutól kapott egy saját szőnyeget, hogy arra rakhassa)
A vendégszobába először könyvespolcot hoztunk le a garázsban tárolt holmijaink közül, aztán a beépített szekrényeket ürítettük ki, hogy ne bőröndből öltözzünk, majd kerítettünk egy régi fotelt, hogy legyen hova leülni. Anyu pedáns rendben tartott otthonában most már sipolós pulykával- illetve annak leszakadt lábaival- plüsscicával és zsiráffal lehet időnként találkozni a lakás különböző pontján Bibi jóvoltából, és a konyhát ellepték az én konyhaeszközeim. Szerintem ez felér egy megszállással, de Anyu csak mosolyog és azt mondja: ‘túlleszünk ezen is”.

A felújítás különböző stációin végighaladtunk. Volt az “ennek sosem lesz vége”, a “Te jó ég, nincs tetőnk” és a “mindenhol lyukak vannak a falon” kissé apatikus időszaka. Aztán szép lassan elérkezett a folyamat kellemesebb része, ujjongtunk, hogy végre van új kéményünk, hogy újabb lyukakat falaztak be, vagy került helyére egy ablak, hogy van új tetőnk, és elkészült a lépcső, ahol majd a padlásszobákba tudunk felmenni. Mindenkire szeretettel gondolunk, aki hozzájárul ahhoz, hogy napról-napra történik a változás, és nem tudjuk elégszer elmondani, hogy mennyire hálásak vagyunk nekik. Hosszú volt az út idáig, és még rengeteg a tennivaló, de a látvány már reményt keltő: ezen a helyen hamarosan újra otthon leszünk.

A kitartást és a lelkesedést is táplálni kell időnként, úgyhogy egy váratlan inspirációtól vezérelve úgy döntünk, elbújunk a világ elől néhány napra. Csak fél órányi távolságra a kicsi háztól, hogy bármikor odamehessünk, ha szükség van rá, de egy erdő mélyére, ahol csend van, ahol kisimulhatnak a ráncaim (csak az enyémek, Áronnak nincsenek), végleg kigyógyulhatok a migrénnel párosított megfázásból és az egyetlen dolgunk az legyen, amit egyébként ritkán teszünk: olvasni, beszélgetni és nézni a világot magunk körül.
A hó akkor kezd esni, mikor elindulunk, aztán néhány napig nem hagyja abba, melynek köszönhetően olyan élményben van részem, amire már egy évtizede vágyom. Félméteres hó, szikrázó napsütés, végtelen csend. Térdig gázolok a hóba, és a mínusz tíz fokkal nem törődve egy órán keresztül térdelek a hidegben, csodálva és fényképezve a szürkemarhákat. Bibi, mint egy kis bakkecske küzd az elemekkel, ha épp ugrik, akkor látszik, hogy kutya, egyébként csak a zsemleszínű pomponja árulkodik arról, hogy van mellettünk még valaki. Elindulunk egy irányba, céltalanul, csak az élmény kedvéért, elsőként taposva ki a szűz fehérséget, majd egyszercsak a semmi közepén feltűnik a hóember.
téli képek a Bakonyból www.emlekekize.hu
Rájövök arra, hogy az élet tökéletességét akkor tudom leginkább nyakon csípni, amikor semmi különös nem történik. A semmiben van benne a minden, az első ránézésre talán unalmasnak tűnő pillanatban a várakozás izgalma, a semmittevésben a tettekre való felkészülés.
Elizabeth Gilbert írja az Ízek, imák, szerelmek című könyvben, hogy a kedvenc olasz szava a hangzása és a mögöttes jelentéstartalma miatt az “attraversiamo”, ami annyit tesz, “keljünk át”. Mi a “Gyere Csibi, átkelünk” címet adtuk annak a képnek, amit még egyszer spanyolországi életem alatt készítettem Áronról és Beeperről, amint bátran és magabiztosan indulnak a valószínűtlenül kék óceán felé. Most mellérakom a hótengerben gázoláskor elkapott pillanatot és az előttünk álló feladatokra gondolva az jut eszembe: Áron, Csibi…ezen is átkelünk…téli képek a Bakonyból www.emlekekize.hu

téli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

téli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

téli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

téli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

téli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

téli képek a Bakonyból www.emlekekize.hu

téli képek a Bakonyból www.emlekekize.hu

téli képek a Bakonyból www.emlekekize.hu

téli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

téli képek a Bakonyból www.emlekekize.hu

téli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

téli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

téli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

téli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

téli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

téli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

téli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

téli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

téli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

téli képek a Bakonyból www.emlekekize.hu

téli képek a Bakonyból www.emlekekize.hu

téli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

téli képek a Bakonyból www.emlekekize.hutéli csodavilág a Bakonyban www.emlekekize.hu

RELATED POSTS

LEAVE A COMMENT

Az Emlékek Íze konyhájából a postafiókodba

error: Copyrighted material by Taste of Memories/Emlékek Íze