Egy majdnem elfeledett hagyomány: levestészta

Hiszem azt, hogy minden emberi lény egyszeri is megismételhetetlen. Van olyan tulajdonságunk, amivel születünk, van, amit tanulunk, van pedig olyan, ami a vérünkben van. Ezzel az egyveleggel lesz mindenki a maga nemében különleges, de számomra mégis olyan megdöbbentőek azok a pillanatok, amikor korábbi generációk gesztusait, szokásait vagy ízlését vélem felfedezni magamon, néha a legváratlanabb pillanatokban. Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal, hogy kamaszkoromban megfogadtam, hogy én bizony más leszek, sértetten, és lázadva a világ rendje ellen. Aztán eltelik néhány évtized és kamaszkori egóm kap egy pofont. 

Ősszel olyan feszülten és megszállottan próbálom leszedni az összes almát a fáról, mielőtt lehullik, mintha csak a hullott almáért halálbüntetés járna. Mikor Áron megkérdezi- óvatosan, hogy ne sértse meg az érzéseimet-, hogy vajon mi történik, ha néhány alma bizony a kecskéké lesz, akkor én értetlenül, elkerekedő szemmel nézek rá. Éppen rákezdenék, hogy “Na, de tönkremegy!!!… Aztán rájövök, hogy Mami hangját hallom, aki számára a pazarlás valóban főben járó bűn volt. 

Véletlenül találok rá, aztán kifulladásig hallgatom Louis Armstrong zenéjét, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megkeresem George Gershwin Kék rapszódiáját, majd rájövök, hogy Apu kedvenc zenéit hallgatom, amelyek háttérzeneként magnókazettáról számtalanszor felcsendültek gyerekkoromban, amikor legóztam.

Melcsi barátnőmet egy kora reggeli program előtt tanáccsal látom el, hogy vegyen kesztyűt, mielőtt elindul, mert a Bakonyban mínusz 9 fok volt reggel, és figyelmeztetem, hogy hóesésben gondolja meg az elindulást Győr felé a hegyeken keresztül. Nos, mintha ha csak a saját Anyukámat hallanám. 

Majd mikor a blog témáján gondolkodom, egyszercsak eszembe jut, hogy levestésztát kéne csinálni. Nem is kell sokáig gondolkodnom, hogy miért pont most. 

Mami házi levestésztája nélkül nem is húsleves a karácsonyi húsleves. Abban ugyan nem vagyok biztos, hogy Mami karácsony előtt készítette volna, mivel a gyúrt tészta leírását olvasva az 1941-ből származó szakácskönyvből az alábbi sorokra figyelek fel: “Nyáron, a könnyebb háztartás és olcsó tojásárak mellett nagyon gazdaságos a száraz tészták készítése. Illetve a tésztaszárítás és elrakás.” Mami ezt biztosan tudta, mint ahogy nagyon sok minden mást is, amit a mi generációnk már nem tanult meg. 

Ha a nyári tésztakészítés el is maradt, most viszont követem a megérzésemet, és előveszem azt a fadobozt, amibe Mami levestésztához használt eszközeit csomagoltam. Végigsimítom a cérnametélt készítőt, amelyen az Áldás márkanév szerepel, mintha már ezzel is biztosítva lenne, hogy ami ezzel készül, áldást visz a hétköznapokba. Ott van a csigatészta készítő, a kis fa pálcákkal, valamint a sokat megélt piros nyelű derelyemetsző. Emlékeim szerint csigatésztát kevésbé, inkább cérnametéltet és eperlevél tésztát készített gyakrabban, és az étkezőasztalra terített abroszon szárította meg. Aztán papírral bélelt ki kartondobozokat, – leginkább kiürült bonbonos dobozokat, mert Mami amit lehetett, újrahasznosított- és abban hozta el nekünk az aranysárga levestésztát. Fajtánként csomagolta el: külön a hosszú cérnametéltet, külön a rövidebbeket, amik lepotyogtak, és egy külön dobozba került az eperlevél. 

Gyerekként és még fiatal felnőttként is ezt annyira természetesnek vettem, csak most, némi érettséggel és egy évtizeddel később, amikor Mami már nem hozza a levestésztát, tudnám igazán őszintén megköszönni neki. Úgy tudom a torkomban a gombócot leküzdeni, hogy belegyúrom a levestésztába mindazt, amit elmondanék neki. 

A tészta akkor a legjobb, ha nem teszünk hozzá vizet, csak tojás és liszt keveréke. És akkor igazán nehéz is vele dolgozni. Annak idején a szakácsiskolában a gyúrt tészta készítésénél megkérdeztük a tanár urat, hogy jó lesz már? 50 év tapasztalattal a háta mögött a válasz a szeme sarkából vetett pillantása után rögtön érkezett: “Gyúrja azt még Judit!”. Utána jött a nyújtás, aztán pedig fájós ujjaink és tenyerünk masszírozása. Mami egész életében kézzel gyúrta, nyújtotta a tésztát, ami tökéletesen egyenletes és vékony volt, mert Mami egy olyan családba és korba született, ahol a slamposság egyszerűen megengedhetetlen volt, akár kertről, akár a háztartásról legyen szó. Nekem már nem muszáj, ha kedvem van, konyhagépbe teszem a tésztát, az küzd vele helyettem, utána pedig tésztakészítőn nyújtom ki ugyanolyan vékonyra, amit ő kézzel tett. Csodálom az erejét, a precizitását, és még inkább sajnálom, hogy nem értékeltem akkor eléggé, amikor még velünk volt. 

Az asztalt az ő abroszával terítem le, amelynek sarkában diszkréten és alig észrevehetően bújik meg egy hímzett monogram. 

Ahogy először megtekerem az “Áldást”, rájövök, hogy én ezt már csináltam. Sőt, együtt csináltuk, nagyon régen. A nap félig besütött a nappaliba a félig lehúzott redőny alól és Mami megengedte, hogy tekerjem. Inkább ő tartotta alá a tenyerét, és helyezte óvatosan az abroszra a hajszálvékonyra vágott tésztát, hogy nehogy összegubancolódjon. Ahogy most alátartom a kezemet, arra gondolok, biztos sokkal bizonytalanabbul csinálom, mint Mami, akár még 80 évesen is. Ha most ott állna mellettem, valószínűleg el is látna némi intelemmel. 

“Juditkám, túl szorosan rakod, így nem fog szellőzni. Takard le a tésztát, amivel nem dolgozol, mert kiszárad. Próbálj szabályosabban haladni a derelyemetszővel, így nem lesz szép egyforma. Jaj… ne így, add oda”. És kivette volna a kezemből a tekerőt vagy a derelyemetszőt, és olyan rutinnal fejezte volna be, ahogy azt csak ő tudta. 

Mindenesetre az abrosz szép lassan tele lesz a kiterített tésztával, és ha most Apu olvassa az írásomat, akkor üzenem, viszem a tésztát karácsonykor. 

Kiürült bonbonos dobozban, természetesen. 

Levestészta

Hozzávalók: 

100 g simaliszthez 1 tojás

A liszt közepébe mélyedést simítok és beleütöm a tojást. Körkörösen belülről kifelé haladva dolgozom össze a tojást a liszttel, közben minden morzsát összeszedek és belegyúrom a tésztába. Addig gyúrom- jó sokáig- hogy egy teljesen sima, egyöntetű tésztát kapjak. Utána fél órára folpack fóliába csomagolom és szobahőmérsekleten hagyom pihenni. 

Kézzel kinyújtom, vagy ha kéznél van a tésztakészítő gép, akkor a legmagasabb fokozaton indulva többször átengedem a tésztát darabokban, a 2-3-as fokozatig. Méretre vágom a tésztalapokat, hogy egyforma hosszú tésztászálakat kapjak, majd átengedem az “Áldás”-on, vagy derelyemetszővel egyforma kis négyzetekre vágom fel. Egy abroszra levegősen kiterítem a tésztát és hagyom teljesen megszáradni. Papírral bélelt dobozokba teszem, és hűvös helyen tárolom felhasználásig. 

levestészta az Emlékek Íze konyhájából www.emlekekize.hu

levestészta az Emlékek Íze konyhájából www.emlekekize.hu

levestészta az Emlékek Íze konyhájából www.emlekekize.hu

levestészta az Emlékek Íze konyhájából www.emlekekize.hu

levestészta az Emlékek Íze konyhájából www.emlekekize.hu

levestészta az Emlékek Íze konyhájából www.emlekekize.hu

levestészta az Emlékek Íze konyhájából www.emlekekize.hu

levestészta az Emlékek Íze konyhájából www.emlekekize.hu

levestészta az Emlékek Íze konyhájából www.emlekekize.hu

RELATED POSTS

LEAVE A COMMENT

Az Emlékek Íze konyhájából a postafiókodba

error: Copyrighted material by Taste of Memories/Emlékek Íze